Széchenyi Ödön vezetésével már az 1800-as évek végén több magyar arisztokrata tartott vitorláshajókat a Balatonon, a hajógyártás azonban Grossling angol fõkonzul nevéhez fûzõdik, aki igencsak megkedvelte a magyar tengert, ezért meghívta hazánkba Young Richardot, hogy létesítsen a közkedvelt nyaralóhelyen, Balatonfüreden egy hajógyárat.

1880-tól kezdve tehát megkezdõdött a kisebb vitorlások gyártása, ekkor került forgalomba a Senta nevû hajó is. Alig tíz éven belül már nagyobb testû hajók vízrebocsátására is alkalmas lett a partszakasz, így megépülhetett az elsõ gõzhajó is, a CAME COQ.

Young azonban személyes okokból hamarosan elhagyta az országot, így a füredi hajógyártás az általa létrehozott Stefánia Yacht Egyletkezébe került, amely emellett minden évben több regattát is szervezett a vízi sportok szerelmeseinek.

Szerencsére sok angol mesterember maradt hazánkban, akik megtanították a hajóépítésre hazai kollégáikat, ezzel megteremtve a magyarországi hajógyártás alapjait. A balatonfüredi gyárból egyébként angol mintára tengeri hajózásra alkalmas hajók kerültek ki, speciálisan a Balatonra szabott vízi jármûveket ekkor még nem is készítettek. Motor hajókat azonban annál inkább: A Földmûvelésügyi Minisztérium megrendelésére két Daimler motorral felszerelt csónak is kikerült az üzembõl.

A hatalmas hajók magas fenntartási költségeinek és az I. világháborúnak köszönhetõen azonban hanyatlani kezdett a vitorlázó élet a Balatonon. A Yacht Egylet hamarosan csõd közeli állapotba sodródott. A nehéz helyzetbõl az Angol-magyar Bank vezette ki az egyesületet, amely Balatoni Yachtépítõ Rt. névre keresztelte a szervezetet és részvények kibocsájtásával már finanszírozni bírta a hajópark fenntartási költségeit, valamint egy új klubházat is felépített.

Az új téglaépület alagsorában épültek a nagyobb testû hajók, míg az emeleten a kisebb uszonyos hajók, melyeket csigasorral eresztettek vízre. 1924-ben érkezett Balatonfüredre Adolf Harms berlini hajómérnök, aki elkészítette a tó legszebb és leggyorsabb hajóját, a Glóriát. Azonban még õ sem tudta kisegíteni a társaságot a válság okozta nehéz gazdasági helyzetbõl.

A Yachtépítõ Rt. és vele párhuzamosan a Balatontavi Gõzhajózási Rt. is nehéz helyzetbe került, így félõ volt, hogy megszûnik a menetrendszerinti hajózás a tavon. Azonban a MÁV és a Déli Vasúttársaság megvásárolta a részvények nagy részét és utóbbit Balatoni Hajózási Rt. néven szervezte újjá, míg elõbbi az IBUSZ Yachtépítõ Üzeme elnevezést kapta, melynek székhelye ugyan a fõvárosban volt, de telephelye megmaradt Balatonfüreden.

Az elsõdleges cél ekkor nem a nyereségesség volt, hanem a balatoni vitorlásélet fellendítése, melyhez minden évben jelentõs támogatást kapott a szervezet a MÁV-tól. A Balatoni Hajózási Rt. részére ekkor kezdõdtek meg az üzemben a speciálisan a magyar körülményekre szabott kis befogadóképességû és kis merülésû, mégis biztonságos személyhajók gyártása. A szoros együttmûködés hatására pedig hamarosan össze is olvadt a két szervezet, így a balatonfüredi hajógyár 1931-tõl a Balatoni Hajózási Rt. Hajóépítõ Üzemeként funkcionált.

Ebben az idõszakban készültek az olyan nagy hajók, mint a Szent István vagy a Szent Miklós, melyek az eddigi gyakorlattól eltérõen teljesen acélból lettek megalkotva. A II. világháború a cég profilját is teljesen átalakította, így megkezdõdött a rohamcsónakok és az aknarakó motorosok gyártása a telepen. A németek kivonulásukkor az egész tavi flottát felrobbantották, mely alól egyedül a Tünde menekült meg, azonban az is önsüllyesztést hajtott végre.

1946-ra teremtõdtek meg újra azok az ideális körülmények, melyek hatására elkezdõdhetett a hajók helyreállítása. Egy évvel késõbb a Sió-csatorna megnyitása révén már nagyobb hajók és uszályok vízrebocsátása is szóba kerülhetett, így készítették el a Badacsony vontatóhajót és több 250 tonnás uszályt és 300 tonnás kavics dereglyét.

Ezután államosították a gyárat és 1950-ben Balatonfüredi Hajógyár néven újraszervezték. Ebben az idõszakban hatalmas vontatóhajók és fõként jégtörõ hajók kerültek ki a gyárból, majd késõbb a Magyar Hajó- és Darugyár keretein belül mûködhetett tovább. A szocializmus fénykorában hatalmas külföldi felkéréseket teljesítettek Balatonfüreden.

A ’80-as években azonban az alapanyagok beszerzési nehézségeinek következtében egyre kevesebbet sikerült ezek közül vállalni. Ekkor már mindent gyártottak, amire kereslet mutatkozott: markolókat, bányatámaszokat és szállodai bútorokat is. A helyzetet jól jellemzi, hogy egy Norvég megrendelést is veszteségesen tudott már teljesíteni a vállalat. Egyszerûen megszûnt a kereslet a hajók iránt.

A helyzet katasztrofális volt. A mélypontról a társaságot a több lábon megállás segítette ki. megkezdték vitorláshelyeik bérbeadását és a hajók javítását. 1996-ban a Termelés Logistic Centrum vásárolta fel az addigi vállalat szinte minden eszközét, így azóta õ tartja életben a balatonfüredi hajógyártás emlékeit.